Jelenlegi hely

SZIKORA JÁNOS

Szikora János portréja
SZIKORA JÁNOS
A székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója

Az én Fehérváram. Azt kérdezték tőlem a minap: milyen Fehérvár felülről? Gyakran repülök ugyanis felette kis Cessna géppel, és böngészem a földről ismert utcák, terek hálózatát. A kérdésre reflexből válaszoltam: Nem szép. Miért? Mert föntről egy strukturális káoszt látok. Jól ismerem a települések organikus hálózatának a levegőből olvasható sematikus rajzát, de ez, a Fehérváré, egyetlen általam látott szerkezetre sem emlékeztet. Nem kell sokat töprengenem, hogy rájöjjek az okára.

A gyönyörű történelmi városmag köré a szocialista városfejlesztés olyan alakzatokat épített, amelyek mint az eleven testen élősködő amőbák, körbeölelik, és szinte megfojtják azt, amire rátelepedtek. Az egészben az a legkülönösebb, hogy mindez lentről, lábközelből, járva-kelve-tekintgetve egyáltalán nem látszik. Ezerarcú: zugaiban, villanásaiban számtalan szépséget rejtő város ez. De hát miért értekezek én ennyit a struktúráról, hiszen régóta tudjuk, amit Proust olyan tömören így fogalmaz: "a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek."

Egy város igazi arcát az emberek adják, az ő mosolyuk, nyílt vagy zárkózott tekintetük, befogadó vagy kirekesztő természetük rajzolja a szem számára láthatatlan, mégis az ember számára igazán érvényes képét. Igen, ez az igazi Fehérvár. Számos városban éltem és dolgoztam életem során, és tudom milyen érzés az, amikor köszönnek, szóba állnak veled, talán még szeretnek is, de mégis minden pillanatban éreztetik: nem tartozol közénk. Nem itt születtél, kívülről jöttél, és nem is fogsz bekerülni közénk soha. Idegen maradsz. Érzékeny vagyok erre az érzésre, és ennek a hiánya a legelemibb élményem ebben a városban, mióta ide kerültem, és itt dolgozom. Befogadó város ez, olyan, mint egy család, ahol olyan természetességgel ültetnek az asztalukhoz, mintha mindig is ott lettél volna velük. Pedig nem voltam ott, nem ismertem Fehérvárt, életem jelentős része múlt úgy el, hogy ebben a városban jártam volna. Aztán egyszer csak idekerültem, bekerültem és mindjárt oda, ahol a gyökerek erednek: a kultúra és történelem forrásához. Gyakran úgy érzem itt magam, mint a szomjas vándor, aki váratlanul éltető kincsre akad. Úgy élek itt, mint aki hangosan dobol: gyertek és igyatok ebből a vízből. És azt látom, nem hiába. Ezért nem zavar, amit fentről látok. Az ősi város magját körbeépítették abban a hiszemben, hogy ezzel egyben megközelíthetetlenné is teszik. Nem így történt. A forrást nem tudták elfojtani. "Tele élettel!" - hirdeti magáról Fehérvár. Elapaszthatatlan forrás táplálja ezt az életet.

Szikora János
a Vörösmarty Színház igazgatója